Kilábalások változatai

Tulajdonképpen mindegy, hogy milyen kilábalási stratégiát választ, vagy éppen nem választ egy kormány. Legalább is abból a szempontból, hogy hogyan lehet konszolidált módon bonyolítani? Fontos leszögezni, hogy nem létezik fájdalom-mentes megoldás. Ám ha valaki mégis felelőst kíván keresni, annak nem a kilábalást lebonyolítok között kell fájdalmaiért a felelősöket keresnie, hanem azok között, akik a válságot hagyták kiteljesedni. Történelmi távlatokból fel kell ismerni, hogy a náci Németország soha nem jön létre, ha mások nem sodorják az országot a gazdasági ellehetetlenülés szakadékába. Ettől a rezsim nem szentül meg, nem magasztosul fel, de létrejöttéért a felelősséget vállalnia kell azoknak, akik az I. világháború után aláírták a jóvátételekkel spékelt békeszerződést, ahogy azoknak is, akik tétlenül nézték a tőkekivonásokat a Nagy Gazdasági Válság beindulásakor. Ne feledjük, hogy Nagy Britannia, Franciaország az ottani tehetetlenkedés miatt még sokáig szenvedte az utóhatásokat, így sejthető, hogy a németekre ez fokozottan várt volna, ha...
Komoly választ a kérdésre egyébként egyrészről John Maynard Keynes, másrészről egy régebbi ismerős, Adam Smith ad. Adam Smith: A nemzetek gazdagsága című művében részletesen taglalja Kína akkori gazdaságának állapotát. Tette ezt ráadásul úgy, hogy nem járt a környéken sem, csupán értesülésekre támaszkodott. Mégis a gazdasági liberalizásió mellett történő kiállás okán fontosnak tartotta kiemelni, hogy a kínai gazdaság belterjessége miatt, valamint a hagyományos iparágak végletekig folytatott versenye miatt nem tud fellendülni. S bár a fogyasztási cikkeket a lehető legolcsóbban állítják elő, mivel az előállítás a végletekig optimalizált, ezért nagyon kevés ember szükséges előállításukhoz, akik viszont már csekélyke jövedelemért is hajlandóad dolgozni. Így aztán a végletekig leszűkült a kereslet.
John Maynard Keynes viszont felismerte annak fontosságát, hogy válsághelyzetekben az állami megrendelések mesterségesen serkenthetik a piacot. Ám éppen a kínai példa mutatja, hogy nem a hagyományos iparágakban kell megrendeléseket generálni, hanem mesterséges kereslet felállításával új iparágak indulását érdemes beindítani.
Ilyen megrendelések kitalálásában a végletekig el lehet menni. Lehet folyamszabályozás, fegyvergyártás, holdbázis létesítés, termőtalaj gyártás. Egyetlen fontos szempont van: nem csak egyszerűen munkát kell adni az embereknek, hanem olyan feladatcsomag szükséges, amely a hagyományos iparágak vertikumát is meg kell mozgatnia. Haszontalan például olyasmit kitalálni, hogy kézi erővel nagy területeken erdőt telepítsünk, vagy hordjunk homokot a hátunkon a sivatagba. Ezek ugyan lekötik az élő munkaerőt, de ettől alig valamivel több cipő fog fogyni, esetleg többet esznek az emberek, meg netán munkaruhára is szükségük lesz, esetleg még utazgatniuk kell a helyszínekre. Ez nem emeli fel az autóipart, a vasgyártást, a műanyagipart, nem ad innovációs munkákat, az építőipar észre sem veszi, hogy történt valami.
A piramisépítésben például az a jó, hogy bármely korban az adott technológiai szinten a lehető legjobb (esetleg még ki sem talált) technikákat követeli. És nem csak a kivitelezőktől, de a beszállítóktól is. Tegyük fel, hogy ma kéne piramist építeni. Mit tennénk? Geológusokkal feltáratnánk, hogy hol van alkalmas kőbánya. Célgépeket fejlesztetnénk a kőtömbök hatékony kitermelésére. Szállítójárműveket fejlesztetnénk és gyártatnánk a sivatagi körülmények közé. A munkásoknak kisebb várost építtetnénk, egészségügyi ellátóval, relaxációs központtal. Gondoskodnánk a gépek, szerszámok tengeréről. Stb, stb.